Balaenfrance

Miután visszajöttem, csak arra maradt időm, hogy készüljek a következő útra az ellenkező irányba. (ezért is írom a blogot több mint egy hónapos késéssel.) Tehát gyorsan elintéztem a formális megbeszéléseket akikkel kellett, aludtam, mostam, ellenőriztem és korrigáltam a már leszervezett szállásokat, és összeírtam a fontosabb látnivalókat. Egy esős napon átvonatoztam Hágába (La Haye chez les francais), ahol találkoztam a régi ismerőseimmel, akik már megint hiányoznak, egy kicsit. Gyorsan megnéztük a tengerpartot, majd a mini-hollandiát (Madurodam) aztán továbbálltunk Amsterdamba. Tehát a bratyóval és a sógornővel indultunk a liberális főváros felfedezésére. Megkerestük a vöröslámpás negyedet (lányok, travik, coffee shopok, sex shopok, kocsmák). Régen az egykori tengerészek, ma pedig a turisták és a kéjencek szórakoznak, csodálkoznak itt. Tényleg nagyon speckó ez a pár utca (nem mindig szuper elemekkel – kellett nekem a Lacira bízni a választást…), éjjel nappal üzemel és nagy a jövés-menés, van ilyen Brüsszelben és Antwerpenben is de azok kisebbek és nincsenek csatornák. Coffee shopot nem kellett keresni, mert minden sarkon volt egy a belvárosban… az első estén sikerült kiterülni a 3 euros cigitől, sütiztünk is de ahhoz kellett volna kávé és úgy talán felébredünk. Másnap elmásztunk a Heineken múzeumba, itt gyártottak belőlünk sört és szétbombázták az agyunkat reklámmal, nagyon vicces volt és drága, de kaptunk három sört és az bőven elég volt, tekintetbe véve az előző estét. Az utcsó napomra már csak a nemzeti múzeum, néhány templom, és jellemező építmény maradt. Összegezve Amszterdamban nagyon sok mulatozó ember van az utcán, ez nekem már túlzás is, ami itt folyik, csodálkozok hogy a fű miatt nem vezetik a balesetlistákat. Amikor ott voltunk, hegyekben állt a szemét, a Giro D’Italia miatt az utcák le voltak zárva, az épületek pedig egymásnak dőlve állnak több száz éve, lenyűgöző. Visszafelé a következő állomás Rotterdam volt, ahol megint kanapészörfölhettem, ez volt az első alkalom, hogy 2 éjszakát töltöttem ugyan annál a személynél, így hálám jeléül igyekeztem főzni. A hollandok egyébként főzés terén saját bevallásuk szerint menthetetlenek. Az első nap a gimis osztálytársammal és a barátjával a második nap pedig a szállásadómmal megnéztünk a belvárost, bicajoztunk. Rotterdamot a háborúk idején teljesen lebombázták, így most egy teljesen modern város, végre! Jó volt a kis falvak, vagy a rogyadozó nagyvárosok után valami modernt látni! Látszik hogy a hollandok a toppon vannak! Fejlett infrastruktúra, rendezettnek és kiegyensúlyozottnak látszó emberek. Még a szegényebb negyedek is rendbe vannak tartva. Tele van a város felhőkarcolókkal, hidakkal, és parkokkal. A kereskedelemből és a pénzügyi szolgáltatásokból élnek, de ennek ellenére a válság nem érintette őket súlyosan. A parkokban a libák uralkodnak, és néha szándékosan útját állják a bicikliseknek, jobb velük vigyázni, madarakhoz képest elég agresszívek. A szállásadóm egy egyetemista csajszi volt, aki szintén dolgozott önkéntesként mint én, csak ő Portugáliában volt gyerekekkel fél évre, és most készül Brazíliába. A szociális hálónak köszönhetően, egyetemistaként gond nélkül lakik albérletben egy másik sráccal. Kérdeztem őket hogy félnek-e attól, hogy egyszer elsüllyednek, de gondtalanul válaszolták, hogy az sokára következhet be, és ha gond is van, van arra hátterük, hogy védekezzenek. Hát, én azért aggódnék, sok a víz és kevés a föld. Mindenfelé csatornákat láttam, a vízszint ahogy én láttam kb 20 centivel van a föld alatt. Na ezután visszatértem jelenlegi kedvenc országomba, Belgiumba, Antwerpenbe (fr – Anvers, en - Antwerp). A vonaton kezdem aggódni, mert szállás ügyben egy 30-40 év közötti meleg fickót sikerült találnom a külvárosban. A vasútállomásán csodálkozva és aggódva vártam. Az állomás olyan mint egy hatalmas bazilika, márványból és aranyozott szobrokkal, szerintem és, ahogy később kiderült a National Geographic szerint is, ez a világ egyik leggyönyörűbb állomása. Tehát vártam, és kerestem, próbáltam kitalálni hogy ki lesz a tömegben a következő szállásadóm, ugye a kis profilképek nem mindig festik le a valóságot. Rotterdamban pl. a csaj sokkal aranyosabb volt élőben. Minél többet használom a couchsurfinget, annál jobban tetszik. Láttam egy összeesett hippit, lehet hogy ő? Aztán egy nagydarab kopasz embert, lehet hogy ő? Vajon jól kijövünk majd? Mi is a hobbija, nem emlékszem a profilra? Vajon jó helyen várakozok? Megismerjük egymást? Mennyit késik? Mi van ha unszimpatikus? Mivel jön, nehéz a csomagom és nem akarom cipelni? Végül megérkezett Marc. Szokásos halk kérdés: a nevem, persze egy újabb sosem hallott kiejtéssel. Gyors bemutatkozás, néhány szó a városról, időjárásról és hogy hogyan utaztam, majd indulás. Oké, fura a figura, de nem lesz gáz, újabb szokásos kérdések: Milyen helyen lakik? Együtt kajálunk? Ha igen akkor hol? Nincs sok lóvém és fáradt vagyok. Van lakótársa? Meleg van a házban? Mert én fázok. Végül villamossal és kocsival mentünk a kertvárosba. Megállapodtunk hogy nála kajálhatunk, csinálunk vacsorát, aztán mehetek várost nézni amíg ő fallabdázik. Marc és a város nagyon aktív couchsurfing tagok, így minden nap volt valami program. Nagy meglepetésemre, máris az első este találkoztam ismerősökkel, akikkel együtt stoppoltunk Gentből Párizsba majd mulatoztunk a metrón, és meghívtak másnap estére a havi összejövetelre, így már tudtam hogy itt sem fogok unatkozni. Másnap tehát indultam a városnézésre, Marc-kal beterveztünk egy közös ebédet és az esti összejövetelt. Antwerpen a flamand Belgium egyik legnagyobb városa, kb 450 ezer lakosa van az agglomerációval együtt, tele van élettel és pénzzel. Jelképe a hős a letépett óriás kézzel, ugyanis a legenda szerint, valaha egy gonosz óriás Antigoon, keményen adóztatta a kereskedőket, amíg a várost felszabadító hős, Brabo le nem győzte őt és dobta a levágott kezét a folyóba. Így lehetséges, hogy az Antwerpen név a holland „hand werpen” – „kézdobás”-ból ered, de erre van még legalább 3 más magyarázat. Itt is van erőd, börtön, halpiac, templom, múzeumok, állatkert. Ami eredeti volt: a gyalogosoknak épített átjáró a Schelde folyó alatt, divat múzeum, fekete ruhákkal, és a gyémánt biznisz. Antwerpen a gyémántkereskedelem egyik központba, ha jól emlékszem, akkor a világon lévő gyémánt 80%-a megfordul a vasútállomás melletti negyedben (vágják, csiszolják, vagy kereskednek vele). A pár utcát nevezik a Gyémántok utcájának, a szállásadóm szerint a kamerák utcája. Valóban itt csak ékszerüzletek, gyémántbankok, biztosítok, kereskedelmi szervezetek székhelyei vannak, és minden épület sarkán 2-3 biztonsági kamera. Az utcán a tradicionálisan öltözött zsidó kereskedők (fekete hacuka, kis kerek szemüveg, paróka, fekete kalap – mint a világháborús filmekben) között járkálva kérdeztem, hogy mit szóltak itt a Blood Diamond – Véres Gyémánt című filmhez, de Marc csak annyit mondott hogy ez nem az a hely, ahol ezt meg kéne beszélni. Van egy gyémánt múzeum is, azt állították, hogy itt csak a legális gyémántokkal kereskednek… Az este – megint a kaja – ettem sült krumplit, a belgáknak ez a nemzeti eledele különböző szószokkal, de lehet, hogy ezt már írtam. Megkóstoltam néhány olcsó belga sört, igazából nem volt mély benyomással rám, annyira nem vagyok sörös, és ezeket Lille-ben is be lehet szerezni. Nem tudom hogyan, de az utolsó nap borkóstolást rendeztek a CS-ek, ahová megint csak meghívtak, így aztán becsiccsentve hagytam el ezt a nagyon szép várost és tértem vissza az alkeszekhez.

A 2. találkozó nagyon jól sikerült. 8 napig voltunk összezárva 30-an. Szerencsére meghívtak néhány francia diákot is, így volt volt lehetőség franciául is beszélni. Minden nap volt valami program, a téma a környezetvédelem és történelem volt. Részt vettünk nemzeti megemlékezésen, megnéztük hol gyártják az igazi Roqfort sajtot, volt szó egyháztörténelemről, katolikusok és protestánsok kapcsolatáról, néhány háborús emlékművet meglátogattunk és találkoztunk a francia „ellenállókkal”, akik harcoltak a francia 51-es körzet ellen, és most harcolnak a génmódosított növények termesztése és a globalizáció ellen, úgy hogy időnként lekaszálják a kukoricaföldeket vagy megtámadják az éppen nyitó McDonald’s-t, emellett remeteként élnek a hegyekben és termesztik maguknak a bio-zöldségeket. Ezek mellett túrázgattunk mindenfelé, láttuk a világ egyik legnagyobb viaduktját, ami a francia mérnökök képességeit hirdeti, magunknak főztünk, vagy csak szendvicset ettünk egész nap és egy almát, ebből a szempontból nem volt az igazi. Egyszer voltunk étterembe, bisztek-et kaptunk, ami tényleg véres volt… képzelem, hogy rányomták a fél meleg serpenyőre a húst, átfordították hogy a másik fele is színt kapjon és már hozták is ki. Eddig sem sikerült a franciáknak lenyűgözniük a konyhaművészetükkel. Igaz általában van előétel, főétel, desszert, sajt, de ez eddig mindig olyan kaja volt amin nem kell sokat agyalni vagy kínlódni. Pl: előétel – mosatlan saláta, vagy halkonzerv, főétel – valami gyors kaja, tészta, rizs valami húspogácsával, desszert – olcsó joghurt az Auchanból, sajt – amit találnak a frigoban (a Roqfortot és a Camambertet is úgy találták fel hogy a higiéniára nem voltak figyelemmel és egyszer csak megjelent a penész és most erre büszkék), illetve van még néha leves – zöldségeket szétfőzzük a nagy lábasban nagy lángon ételízesítővel majd összeturmixolák. Hogy lássanak valami újat, sütöttem már lekváros buktát a franciáknak azt imádták, és tervbe van véve hogy megpróbálkozok egy hagyományos húslevessel, na nem tudom mit fognak hozzá szólni, de ezt később… Visszatérve a szemináriumra, via ferrata keretében sziklákat másztunk és szakadékokon siklottunk keresztül, nagyon állat volt; az őrültebbek még szaladgálhattak bikák előtt is. Nagyon-nagyon jó csapat jött össze, így aztán nehéz volt a visszatérés…

Végre ismét volt szerencsém utazgatni, egy számomra elég sűrű programot sikerült összerakni Április végére Május elejére. Már kezdtem unni a franciákat és mivel a következő ICE-s (koordináló szervezetem) szemináriumunkat a Francia-középhegységbe szervezték, így jött az ötlet, hogy akkor megnézem mi van a tengerparton, illetve egész Barcelonáig is elvonatozhatok. Úgy indultam el, hogy a vakáció előtti vasárnap enyhén sikerült leégnem a belga tengerparton az elvonósokkal. A tengerpart ott nem volt igazán különleges, homokos, kagylós a part, hideg a víz és fúj a szél, süt a nap, nagy hajók a vízen, károgó sirályok a levegőben, a nyarat váró emberek a parton. Egy jómódú - nekem gazdag - üdülővárosban voltunk, a 15 fok ellenére sokan kijöttek a partra, talán ez volt az első jobb hétvége errefelé. Visszatérve Barcelonához, sikerült vasutassztrájkot kifognom! Gyors informálódás után megtörve konstatáltam az indulás előtti este, hogy a vonatomat törölték… Pppfff! Vártam már nagyon a szabadulást, így egész éjjel kerestem, kutattam a lehetőséget, hogy hogyan fogom tudni elhagyni a házat, az országot, miután nem találtam semmi más alternatívát, már igazából nem számított hova csak mehessek (repülő szóba se jöhetett az Izlandi vulkán okozta blokád miatt – a sztrájkolók szolidaritása? fenét - később). Végül is néhány óra alvás után kimentem a pályaudvarra, ahol készségesen felajánlottak másik járatot Párizsi átszállással. Megállapítottam, hogy sztrájk idején nem is rossz utazni, arra a vonatra szállok fel amelyikre akarok, oda ülök ahova akarok. Sok ember van kirendelve az állomásra, akik hatékonyan segítik a szerencsétlen utasokat. Végül is sikerült vasutassztrájk alatt keresztül utaznom Franciaországon! :D Az első megállóm Perpignanban volt. Francia-Katalónia fővárosában két napot CS-tem (couchsurf). Csinos belvárosa van, valóban spanyolos stílussal. Az épületekre három zászló a francia, uniós és katalán volt kifüggesztve. A városnéző túrám véletlenül a helyi gettóba vezetett, ez volt talán a legérdekesebb rész. A kisebbség lakta részen nem mertem elővenni a fényképezőgépet, úgy nézett ki mint valami középkori nyomornegyed – ürülék a sarkon, félmeztelen gyerekek, szakadt emberek az utcán, minden ablakból lógnak a ruhák, kopott házak, ablakok, szemét. Perpignan  a Pireneusok lábánál fekszik, majdnem a tengerparton. A majorcai királyi palotájából klassz a látvány a pálmafákkal tűzdelt városra és mögötte a hófödte hegycsúcsokra. Másnap továbbindultam Barcelonába, a vonatozással nem volt gond, egy dolgot tudok megemlíteni, hogy a határon át kellett szállni és ellenőrizték a papírjainkat. Barcelonába első dolgom volt hostelt keresni, ami könnyen sikerült is. Amit találtam kb félig volt megtöltve, köszönhetően a már említett vulkánnak. Sokat egyedül ragadtak ott, így gyors szervezkedés után sikerült összehozni egy nemzetközi csapatot az esti partizáshoz :D (angol, amerikai, kanadai, ausztrál lányok, nicaraguai és német fiúk). A város nagyon mediterrán de fejlett, aktív, így nagyon tetszett, megnéztem a fontosabb látnivalókat - kikötő, Sagrada Família, Güell-park, Torre Agbar, olimpiai negyed, stb. A buli is jól sikerült, ja és kajáltam vega étteremben, nem voltam túl elégedett. A kevés vendég miatt minden hamarabb zárt, csak a travik pózoltak hajnalban is. Barcelonában a metrón hallottam franciákat, úgy éreztem hogy valamennyire ismerem őket és beszélem a nyelvüket, néha tudat alatt pozitívan gondolok rájuk. :D. Barcelona után visszafelé vettem az irányt. Ismét három óra vonatozás, átszállás, majd megérkeztem Narbonne-ba, egy másik dél-francia városba a tengerparton. Itt megint csak CS-tem, a középkorú, hippi beütésű nőci akit kifogtam, nagyon rendes és segítőkész volt, így igazán felfedezhettem a várost és a környéket. A római korban jelentős város volt Narbonne (fontosabb utak kereszteződése miatt) így beneveztünk egy idegenvezetésre, ahol felvilágosítottak hogy a archeológusok munkája mennyire kimerítő és mennyire fontos… Este kilátogattunk a tengerpartra egy ősi halászfaluba is, majd megérkeztünk a szabadúszó nő házába, ahol a családjával lakott. Vicces és kényelmes érzés volt az egyfajta disznóólban aludni. Ha alkalmazkodni akartam akkor bármit amit a kezembe vettem ott tettem le és úgy ahogy a legkényelmesebb. A nappaliban az asztalon legalább 200 napi újságból épített vár, a kályha mellett dettó csak barkács eszközökből, konyhában mosatlan edények mindenhol, szennyes a garázsban on the ground. A vacsorára nem volt panasz, érdekesen elbeszélgettem a szállásadóimról, különféle borok mellett. Másnap reggelinél a társaságom az asztalon velem szemben ülő cica volt. Ezek után megnéztük a kaliforniai tájat, kilátót, orchideát kerestünk és arra jutottunk hogy errefelé és otthon is hasonló cipőben járnak az emberek – csak egy példa hogy a külföldi nagyobb tőkével rendelkező emberek itt is felvásárolják a szőlőket és profitálni tudnak belőle, vagy ha nem akkor felszámolják az egészet és erdőt telepítenek. Fél 12kor indult a vonatom, a gyors búcsúzás után indultam is tovább Montpellier-be a következő találkozóhelyre az önkéntesekkel.

Tehát eljött az alkalom, hogy életemben először utazzak stoppal. Az egész ott kezdődött, hogy a couchsurfing.com-on kiírtak egy auto-stop versenyt Gent és Párizs közötti etapra, megtetszett az ötlet, és mivel úgyis vágytam Belgiumba, beneveztem. A rendszeren keresztül két hetes keresgélés, e-mail-ezés után sikerült a stoppoláshoz partnert találnom, és ingyen szállást intézni egy napra Belgiumban Brugge-ben, és egy napra Párizsban. A hosszú hétvégét Gent-ben - franciául Gand, angolul Ghent - kezdtem. Belgium északi része flamand, déli része pedig vallon terület, az ország közepén végighúzódó határvonalon van Brüsszel, Gent és Brugge flamand városok. Flandriában hollandul beszélnek, a zászló sárga alapon fekete oroszlán; délen és Brüsszelben franciául beszélnek, zászló sárga alapon vörös kakas. Flandria volt a fejlettebb rész a textilipar és a gyarmatosítás fénykorában, de mára a vallon rész vette át a vezetést. Gent Párizs után Európa legnagyobb és leggazdagabb városa volt a középkorban, a város fejlődése attól függött hogy éppen vont-e a tenger felé kijárata vagy sem. A katedrálisok, a flamand kereskedővárosok, az egyik legrégebbi hotel, a városháza, a vár és a csatornák látványa középkori hangulatot ébresztett bennem, legalábbis olyat amilyennek a középkort elképzeltem egy-egy film után. A legjobban a kifogástalan állapotban lévő vár tetszett, érdemes belülről is megnézni, nagyon klassz a videós idegenvezetés, és a várfalról szuper a kilátás a városra. Ezen kívül Gentben is sok diák van, jelentős egyetemvárosnak mondják és rengetegen biciklivel közlekednek, de ez igaz egész Belgiumra és Hollandiára is. Este a turizmus orientált Bruggee vonatoztam, de besötétedett és elkezdett esni az eső így nem sokat láttam a városból, csak egy héttel később, amikor is a kollégákkal visszatértem, nekem Gent jobban tetszett. Egy 24 éves lánynál aludtam, aki velem egy időben egy kanadai srácot is megvendégelt. A lány valami korházban dolgozik, és az óváros közelében lakik, nagyon aktív couchesurf-ös, célja hogy a város virtuális nagykövetévé váljon a rendszeren keresztül. Másnap visszatértem Gentbe és Maaike-vel megkezdtük a versenyzést Párizsba. A versenyen 21 duó vett részt, a többség, mint én is, soha nem találkozott a párjával, a gyors ismerkedés, kávé és táblakészítés után, reggel 9-kor 5 percenként indultunk útnak. Az első fuvarra 20 percet vártunk a jeges szélben - a belga nőnek, aki segített nekünk, éppen az 50. születésnapja volt. Maaike eredetileg holland, de volt már Afrikában és Ausztráliában is és beszél valamennyit franciául, így mindig jól megértette magát az emberekkel. Eztán csak 10 percet kellett várni, és ismét egy flamand nő vett fel minket, így eljutottunk Nazaret-be, az autópálya mellett lévő első benzinkúthoz. Innentől kezdve kútról, kútra haladtunk, Maaike elég rámenős volt, szinte sosem álltunk meg még enni sem. Nazaretből egy srác vitt minket egészen a francia határig, ahol a kútnál már másik 5 duó próbálkozott. Találtunk két szakadt franciát akik Lille-be készültek, a kocsi szintén szakadt volt, hogy elinduljunk, be kellett tolni, ráadásul a sofőr és a társa nem voltak teljesen józanok… Nem szívesen ültem be hozzájuk, de nem volt sok választási lehetőség. Lille-ben egy kutat váltottunk, majd két holland „kismilliomossal” folytattuk az utazást, egy vadi új Audiban, 200-zal az autópályán – az itt szokásos 90 eurós büntetés nem igazán tartotta vissza őket a gyorshajtástól. Ezután, a társam ismét talált egy holland házaspárt, akik végül Párizsban egy metrómegállónál kiraktak minket. Az autópálya amin utaztunk, a Charles de Gaulle repülőtér kifutói alatt haladt át, hihetetlen látvány volt ahogy az óriási repülők gurultak fel-le, néhány méterrel felettünk. Párizsban már használhattuk a metrót, így 5 és fél óra alatt 14. párosként tettük meg a 300 km-es utat és értünk célba. Este egy közös „metrópartin” ünnepeltünk, és szerveztük a következő utazásokat – nem tudtuk eldönteni hova mennyünk így a metrón maradtunk. :D Másnap a La Défense negyedet néztük meg, és sokat fotóztunk – ez Párizs üzleti negyede felhőkarcolókkal, és a szögletes diadalívvel; majd Versailles-be mentünk; végül átfagyva TGV-n jöttem vissza Lillebe.

Mi is történt februárban? A rövid hónap gyorsan eltelt, a hangulatom is jobb volt, mint januárban. Új szokást vettem fel, elkezdtem tanulni a szavakat. Eddig visszanézve elég lusta voltam nyelvtanulás szempontjából. Sok nyelvtani feladatot csináltam, de valahogy ezek nem igazán segítettek. Sikerélményem van viszont, mióta intenzívebben olvasok és meg is tanulom a szavakat… Februárban az első hétvégén Lisa-nal az egyik német önkéntest látogattam meg a Rhône-Aples régióban egy Lyon melletti kis falucskában. Mint ahogyan azt az előző bejegyzésemben említettem az utazás a méregdrága TGV-n (a jegyárak függnek attól, hogy épp milyen akció van és hogy hány órakor akarsz utazni, hát én kedvezményes napszakra, akciós jegyet vettem ráadásul a 12-25-ös kedvezményekre jogosító kártyával, de még így is 120 euróra jött ki az oda-vissza út.) Apropó régió – a francia közigazgatás a következőképpen néz ki:  van a francia metropol, ami az ország szárazföldi vagy európai része, Korzikával együtt, ez 22 régióra van osztva, és ezek további 96 kisebb egységekből úgynevezett département-ből állnak, ezek az otthoni megyéknek felelnek meg, amik tovább osztanak körzetekre (communoté). A tengeren túl vannak kisebb Franciaországhoz tartozó területek – inkább szigetek: Francia-Guyana, Réunion, Martinique, Új-Kaledónia, Tahiti (Francia Polinézia), Guadeloupe és még néhány apróság - a szigetek felsorolása nem biztos, hogy pontos, de ezzel az átlag franciák sincsenek tisztában.  A gyűjtőnevük DOM-TOM – Domain Autre Mer és Territoire Autre Mer. Lille Nord-Pas-de-Calais régióban van, ami két megyéból áll: Nord, mert ez van a legészakabbon és ennek a székhelye Lille, illetve Pas-de-Calais, ennek eredete, hogy ez az „átjáró” Belgium és Anglia felé. Tehát visszatérve az alpokba, Lyon Franciaország második legnagyobb városa, több mint 1,5 millió lakossal. Az ókori gyökerekkel rendelkező modern nagyváros két folyó a Rhone és a Somme összefolyásánál épült. Csupán egy napom volt a városnézésre egy német bébiszitter csajszival. Összességében Lille-hez képest gazdagabbnak, rendezettebbnek tűnt, irigykedtem is egy kicsit Lisara. Ő egyfajta árvaházban dolgozik egy 1000 fős faluban az Alpokban. A gyerekek családi problémák (kiskorúak bántalmazása, szexuális zaklatás ilyesmi) miatt vannak itt, pszichés problémákkal. Másnap a hagyományos német reggeli (a franciák reggelire csak édeset esznek, náluk nem szokás a sonka vagy felvágott, sajt, tojás reggelire) után Grenoble-ba mentünk, igazán érdekes iparváros, a központból minden irányba hófödte hegycsúcsokat lehet látni. Engem Gyergyószentmiklósra emlékeztetett, csak nagyobb hegyekkel, és sokkal több emberrel. Többen mondák, hogy mivel iparváros, nincs sok látnivaló és elég piszkos, de ez egyáltalán nem igaz. Nekem tetszett a város, már a fekvése miatt is, kb fél óra a sípályáktól és két-három óra a Côte d’Azur-től. Vasárnap egy másik alpesi városba, Annecy-ba mentünk, kisebb mint Grenoble, keskeny csatornák szelik át és egy tó partján fekszik, így nagyon hangulatos. A várossal a franciák most pályázzák meg a 2018-as téli olimpia rendezési jogát.

A hétvége után Lille-ben sokminden nem változott, az időjárás javult egy kicsit, a melót illetőleg, egyre többször bízták rám a minibuszt?!? Egyszer-egyszer elismerték, hogy nem is vezetek annyira katasztrofálisan mint korábban – persze még mielőtt megszabadítottam a verdát az egyik lökhárítótól (egyébként már többen meggyötörték előttem J). A legutóbbi hétvégén Lívi egy magyar önkéntes látogatott meg minket, megtettük vele a szokásos kört a városban. Szerintem a többiek francia tudása nem sokkal jobb mint az enyém, ugyan úgy problémás a kiejtés, hiányos a szókincs, de talán jobban megértik az élő beszédet mint én. Jurate például, a litván önkéntes, aki az egyetemen dolgozik, középfokú francia nyelvvizsgával jött Franciaországba és ehhez képest még a számokat is meglehetősen furán ejtette, és nem is mindig értette mit akarok, bár ehhez, a fura zárkózott-nyitott, mogorva-szétszort személyisége is hozzájárult. Nem igazán értem mi van vele, de folyamatosan úgy érzem hogy taszítom, és nem örül a társaságomnak, ugyanakkor rendes is mert felajánlotta, hogy ha sikerül összehozni, akkor mennyünk egy autóval a következő szemináriumra… Jurate és Gergő az egyetemen egészen más világban élnek mint mi itt az alkeszeknél. Ők teljesen önellátóak, csak egy kis kollégiumi szobájuk van, mindig maguknak főznek, vagy épp bekapnak valamit gyorsan. Több zsebpénzt kapnak, viszont a kaját, mosást ők állják. Diákok között vannak az egyetemista negyedben, hétvégén, iskolaszünetekben nem dolgoznak, ilyenkor az egyetem is kong az ürességtől. Jurate mesélte, hogy a városban sok a fiatal a metrón csak diákok utaznak, az én viszont szinte csak szegényeket, nyugdíjasokat és bevándorlókat látok. A következő beszámolómat a belgiumi stoppolós utazásomról fogom írni.

Végre rászánom magam hogy folytassam a beszámolót. Mióta nem írtam, voltam Párizsban, szemináriumon Normandiában, Karácsonykor otthon, majd itt szilvesztereztem az alakeszekkel, és dolgozok, ha épp van munka.

Karácsony után, szilveszter előtt jöttem vissza Lille-be, a január furcsán és lassan telt, eddig ez volt a legnehezebb hónapom itt kint. A szilveszterezés Magdala-nál, a szervezetnél, nem volt nagy szám, de legalább most már arról is van képem, hogy hogyan ünnepelnek az alkeszek és a csövesek. Pezsgő nem volt, a kaja nekem nem tetszett – volt valami sajt félig megmelegítve pirítóssal, hurkaféleség almakompóttal. Volt zene, hangulatember, és táncitánci, majd hajnali 3-kor ért véget a parti. Az étvágyam nem volt igazán, mert a fickónak, aki mellettem ült igen erős szájszaga volt. Ez nem szokatlan itt, és az átlagembereknél sem; sok embernek van izzadság, vizelet vagy szájszaga. Ennek okán fejlett a francia parfümipar, de ez még nem ért el mindenkit, vagy az a sztereotípia, hogy a franciák nem fürdenek rendszeresen, és reggelente megelégszenek egy felületes cicamosdással. Az ilyen problémák nálunk többször előfordulnak, mivel sokaknak valóban nincs sok váltásruhájuk és mosakodási lehetőségük. Egy másik példa viszont a francia átlagemberrel, hogy amikor Lyonba utaztam, a mellettem ülőnek a legelviselhetetlenebb szájszaga volt, amivel valaha is találkoztam. Gondolkoztam rajta, hogy szóvá teszem, illetve felhívnám a figyelmét a fogmosás és a szájvíz fontosságára, vagy a rágó és cukorkák előnyeire, de ha ezek nem segítenek, akkor vannak gyógyszerek is az emésztési problémákra. Végül nem zaklattam, mert egy nagydarab mogorva figura volt és a mobilosoknak fenntartott előtérben kényelembe tudtam helyezni magam.

Szilveszter után, nem sok munkát találtak nekem az utóbbi hetekben, így többet gondolkoztam a kelleténél, mindenféle dolgokról, az önkéntesség utáni életről, magamról, a családról, a tanulásról, a munkáról, vagy épp hogy mit tehetnék Magdaláért. E miatt a hangulatom nagyon szeszélyessé vált az utóbbi időben. Egy nap alatt többször van nagyon jó kedvem van, amikor tele vagyok energiával, pozitívan látom a világot, majd fél óra múlva nagy letargiába kerülök, mert éppen nem tetszett a kaja, vagy nem értettem valamit, ilyenkor minden szürke, hideg, negatív. Az agyturákászom – ilyenem is van, de nem igazi pszichológus, inkább lelki szemetes :D  – ennek a tavaszi fáradság lehet az oka és az hogy sokat vagyok itt az kliensekkel, és nem tudok kikapcsolni, elvonatkoztatni. Szerintem egy kis mozgás és a jó idő sokat fog segíteni…

A házamban történtek változások, két új arc érkezett így már 8+2-en vagyunk, a tévé tönkrement és többet piszkálódunk, de a hangulatot összességében egyre jobbnak érzem. Az egyik arc (Bernard) már pár éve élt itt, paranoid, magánakvaló alkat, mindent képes magára venni, könnyen megsértődik, ha ez bekövetkezik, akkor agresszív modort vesz fel. Boldogságomra nekem kell vele főzni heti egyszer, de az elég is, még nem tudom igazából kezelni, de szerintem egy idő után menni fog. Nehéz lesz vele, mert van itt egy másik paranoid nőci is, aki sokat piszkálódik és régebben szintén nagyon agresszív volt; ha ezek ketten összetűzésbe kerülnek, akkor itt kő kövön nem marad. A nőcinek (Laurence) egyébként én vagyok az egyik kedvenc célpontja, igazából nem zavar, de nem mindig tudom udvariasan lereagálni a hülyeségeit. A legutóbb visszaszóltam neki, semmi durvát, de neki rosszul jött át, majd két napig sírdogált a szobájában. Ha valamit beszólok neki, akkor azt meséli egy hétig fűnek-fának. A legutóbbi sztori, a közös tortasütésünkről szól - a torta kő kemény lett, mivel azt javasoltam, hogy hagyjuk jól megsülni, ezt kiszínezve szerintem regényt tudna írni.

Raffi egy martinique-i fickó, vele úgy tűnik, minden ok, szépen beszél franciául és pozitívan látja a világot és ennek nagyon örülök. A többiek szeretnek tájszólással panaszkodni, mindig ugyan azt mesélik, ez sokat nem segít a franciámon.

A karácsonyi haza utam jól sikerült én úgy érzem, bár természetesen voltak zökkenők. Szeretek utazgatni és felfedezni számomra ismeretlen helyszíneket, így nem nyílegyenesre terveztem a haza utamat, hanem közbeiktattam Brüsszelt és Milanót.

Első megállót Brüsszelben tettem, ahol egy pár órás városnézést megengedhettem magamnak. Lille-hez képest nagyon szép város, érezhető, látható – az öltözködésen a boltokon - hogy az embereknek több pénzük van. A kultúra terén is előrébb vannak, a városban rendezett múzeumokat, kiállítótermeket láttam. Az utcák, a metró, a parkok tiszták és elegánsak, nem nagyon láttam szemetet sehol, még a pályaudvarok is rendezettek volt, pedig ez az a hely ahol szerintem összegyűlik a szemét… Nem volt túl sok időm, megnéztem a bíróságot, a városházát, a parlamentet, néhány parkot és gótikus templomot, a tőzsdét és a főteret (a Manneken Pis-t, azaz a “pisilő kisfiú szobrot“ és az Atomiumot kihagytam). Akikkel találkoztam mindenki tűrhetően tudott angolul beszélni, illetve ha valamit kértem akkor angolul jött vissza a válasz – ez igazából felém kritika, hogy a francián még sokat és még többet kell dolgoznom.  A karácsonyi vásár és a csokiárusok után igyekeztem a repülőtérre, viszont itt majdnem végzetes hibát követtem el. Két vonatot néztem ki ami a reptérre megy, és hát természetesen az „express” jelzésűt választottam, mert az egy óra helyett fél óra alatt kint volt a reptéren, igenám de a vonaton a kaller tájékoztatott, hogy itt több reptér is van és én nem jó irányba haladok. Ezen igen elcsodálkoztam, de nem tudtam mit tenni várni míg a vonat elindul visszafelé, majd megkeresni a másik vonatot és imádkozni, hogy elérjem a buszt a busz után a repülőt. Úgy terveztem hogy nyugisan másfél órával felszállás előtt leszek kint a reptéren, de ehelyett rohannom kellett. A másik vonat pár perccel a vonatom megérkezése után indult, szerencsésen elértem. Itt már kezdem felfogni, hogy mi a helyzet és hogy valószínű hogy új útvonalat új tervet kell kitalálnom. 40 perccel a gép felszállása előtt – tehát kapuzáráskor érkeztem meg Charleroiba, ahol nagy rohanással még buszt vagy taxit kellett keresnem. Végül a busz mellett döntöttem, ekkor már a reptéren alvást tartottam valószínűnek – volt benne tapasztalatom, anyuval és apuval már egyszer átéltem Liverpool-ban, de ott a hó miatt :). A buszon sokat váltottak jegyet, feltartották a sofőrt az idióta kérdéseikkel, így telt a drága idő. De végül elindultunk. 10 perccel felszállás előtt kóvályogtam a reptéren, megtaláltam kiírva a gépet, már csak a szokásos ellenőrzés volt hátra, ott még feltartottak egy pár percig, mivel az ajándékba szánt sajtot külön meg kellett vizsgálni hogy felvihetem-e a gépre vagy sem, de végül átengedtek – szerintem az udvarias francia dumám miatt. Állítólag a lágy sajtokat mint a Camambert nem lehet felvinni a gépre, folyadéknak számítanak. A lényeg hogy átvágtattam a megfelelő kapuhoz ahol még épp fogadtak és felszálltunk. A gép tele volt olaszokkal, ez már egy más világ volt.

Egy óra repülés után megérkeztem Bergamoba, ebben a kisvárosban van Milánó EGYIK reptere. Itt még meg kellett keresnem a Couchesurfing.com-on – egy netes hálózat a vándoroknak, akik egymásnak felajánlanak ingyenes szállást egy-egy napra – keresztül talált ingyenes szállásadómat. Még egyet buszoztam, majd egy telefonhívás 20 perces séta és megérkeztem hozzá. Fura volt a helyzet, mivel most először szálltam meg egy mondhatni vadidegennél. De nagyon jó volt, éppen voltak vendégek a lakásban ami a város szívében egy szuper kis sétálóutcában volt. Hirtelen kaptam egy kis bort, és tiramisut, majd a srác elmondta, hogy mit érdemes megnézni Bergamoban. Nem sokat aludtam, mert már nem volt túl kényelmes a kis kanapé illetve vártam hogy hazaérjek, de ingyen volt.

Másnap reggel felfedeztem a kisváros középkori várnegyedét, ettem pizzát és olasz habcsókot – nyam-nyam. Majd Milánóba vonatoztam. A vonaton megbüntettek mert elfelejtettem érvényesíteni a jegyemet utazás előtt – eddig úgy gondoltam hogy ez csak a franciák hülyesége, és hogy Európában ez máshogy működik, ez van. Milánói városnézésre fél napom maradt - Duomo, Utolsó vacsora (Il cenacolo), Galleria Vittorio Emanuele II,Theatro alla Scala stb. Egy óra alatt sikerült találnom elfogadható szállást. Majd hullafáradtan, fagyoskodva körbejártam a várost, aludni ennek ellenére nem sokat aludtam, mivel a gépem másnap 8 kor indult és a reptérre is ki kellett érni így hajnali 5-kor indultam is. Milánó is rendezettnek tűnt, a pályaudvar tiszta volt, a buszmegálló nem volt szétszedve, hajnalban nem láttam csöveseket, részegeket, tolvajokat az utcán minden békés volt. Az emberek általában jólöltözöttek, divatosak, van oka annak hogy a divat fővárosaként emlegetik. Tél közepén is sokan bicajjal vagy robogóval közlekednek, és ekkor is lehet olasz fagyit enni! :) Másnap a reptérre sikeresen kiértem és ebédre már otthon voltam, jó volt megérkezni! :)

5. A mindennapok

Na napjaim, heteim egyre gyorsabban telnek a franciákkal, de még továbbra is minden nap tartogat valami újdonságot. A francia mentalitást kezdem megszokni. Az emberek IDŐérzéke nem a legjobb, vagy csak hagynak a másiknak egy kis extra szabad időt. Többen megállapítottuk, hogy itt 10-15 perces késés normálisnak számít, így már én sem aggódom, inkább szokás szerint kések. Vannak régen rögzült megszokások, amit a profithajhászás sem tud megváltoztatni, ezt hűen tükrözi a bankszámlanyitásom története. Megérkezésem után 1 héttel megkaptam az igazolásom hogy itt lakok, így kb 4 hete Nicolajjal elmentünk a La Poste-ba hogy számlát nyissunk mert ez szükséges az itteni társadalombiztosításhoz. Na, meglepetésemre rendez-vous-t kellett egyeztetnünk a számlanyitásához, így csak egy hét múlva fogadtak a helyi kirendeltségen ott is persze 10 perces késéssel, ekkor még kicsit türelmetlenül ért a dolog. Az eljárást elég komolyan adták elő, berendeltek egy irodába, ahol egy középkorú jólöltözött hapi intézkedett. Először a lakcímigazolással volt problémája, de egy sikeres telefonhívás után túllendültünk a dolgon, majd felajánlotta a legegyszerűbb konstrukciót, semmi körítéssel. Majd az adatok rögzítésekor felmerült a kérdés hogy Magyarország  EU-s állam-e!? Itt az EU bölcsőjében, na ne! Mindegy válaszoltam hogy kb. 4 éve, és amikor az elhelyezendő összeg kérdéséhez értünk adtam javítási lehetőséget a figurának, de hát sokat váram. Megjegyeztem hogy nem magyar forintot hanem euro-t szeretnék berakni, erre csak egy értelmetlen arckifejezés és qoi? volt a reakció, na mire lehesett neki hogy a magyar pénznemről beszélek, mint aki nem vette a lapot közölte hogy forintot elhelyezni nem is lehetséges. Na jó ezzel végeztünk is, úgy váltunk el hogy a kártyát egy héten belül postázni fogják, na ehhez képest ez a 3. hét végén realizálódott, vagyis elküldtek egy levelet, hogy mehetek átvenni. A La Poste itt olyasmi mint az otthoni Posta és OTP egyben, ami állami tulajdonban van, amit szeretne a kormány privatizálni. De erről népszavazást írtak ki, és az emberek el is utasították az ötletet, olyan dolgokra hivatkozva, hogy megszűnnének a vidéki hivatalok, a barátságos, teljes körű, gyors kiszolgálás, stb… - ismerős...

6. – Soriée du chapeau

Ma az egyik legjobb esténk volt a Magdalánál, de az egész nap jól telt. Meghívtunk mindenkit Faches-Thumesnil-be (ahol lakom) egy kalapos estére. Mindenki csinált magának kalapot és azzal vacsoráztunk, majd játszottunk. A várakozásaimhoz képest mindenkinek sikerült valami fejfedőt szerezni, és nem is lettek rosszak – majd töltök fel képeket róla. Én egy koronát csináltam magamnak, Nicolai ezermester sapkát csinált római stílusban, Raymond rockker stílusának megfelelően egy fekete Herry Potter kalapban volt, fekete Billy Hollyday pólóval, ami a fekete hajjal és szakállal tökéletesen harmonizált, Sihem – a kisfőnök – boszorkánykalapban volt amit újrahasznosított műanyagokkal egészített ki, Catherine kiscsirkéket és tojásokat hordott a fején,  JC cowboynak öltözött, stb. Majd a vacsi után játszottunk, mindenkinek a homlokára ragasztottunk egy-egy híres ember nevét, és ki kellett találni hogy ki vagyok, én Barnet Simpson voltam, de mivel nem ismerem a sorozatot és a francia nyelv is akadályozott, így aztán én lettem az utolsó.  Az este jó hangulatban telt, annak ellenére, hogy a vicceknek és a beszólásoknak kb. csak a felét értettem és nem nagyon tudtam bekapcsolódni a beszélgetésekbe, van még mit tanulnom. De néha elégedett vagyok, mert ha tévét nézek – újra felfedeztem a tévézést! – és koncentrálok, akkor már majdnem mindent megértek, ha nem is elsőre de másodjára igen. A New Yorki helyszínelőket, a híreket és néha a Jóbarátokat szoktuk nézni a tévében, vagy esetleg valami filmet. Egyik nap megnéztem az Egy Kis Kiruccanás-t Louis de Finessel – nagyon nagy ez a film! Az eredetiben az angolok angolul a németek németül beszélnek, ha jól emlékszem a magyar változatban minden szinkronizálva van.

7. Nyelvelemzés

Érdekes hogy, itt a filmek címeit gyakran nem fordítják le angolról franciára, és nagyon sok angol szó, különböző francia kiejtéssel, de beépült a francia nyelve, úgy mint a magyarba (pl: Stop, stress, holdup, week-end, holyday, hotdog, meeting, steak, site internet). Az emberek szeretnek hadarni és hajlamosak a sok kicsi szócskákat összesajtolni, így aztán sokszor egymást sem értik. Visszatérve az angol szavakra, ezt egy külön fejezet ként kellene tanítani, gyakran minden logika nélkül az eredeti angol kiejtéstől eltérően mondják a szavakat pl Duffy (dáffi) – döfi, Button (báttön) – boton. Találd ki: reösilipepör. Még szeptemberben hotdogot vettem, az nem volt egyszerű: a hotdogárusnál magyarosan mondtam 3x hogy hotdogot szeretnék, de nem értettek meg, majd negyedszerre „h” nélkül sikerült, és megkaptam a kaját! J egyébként helyesen: odög. Vagy egyszer megkérdeztem egy srácot van-e bátyja/nővére, ismerkedésnél gyakran felteszik ezt a kérdést így én is megpróbáltam, de megint nem értettek meg, mert úgy kérdeztem hogy: Van-e nővéred vagy bátyád? ám de helyesen: Van-e bátyád vagy nővéred?  

1. Strasbourg és a forgatás

A hétten voltunk Strasbourgban várost nézni a héten, az fura volt nekem. Van egy óvárosi rész, olyan mint bárhol máshol sok turista, szuvenír árusok, világmárkás butikok ahol minden aranyárban van. Az egytornyú katedrális kívülről jól nézett ki, bár az nem tetszett hogy a torony olyan mint egy csontváz, tehát nincs befalazva átlátni a réseken. Valójában két tornyot terveztek és meg is van a második helye, de utólag kiderült hogy a talajszerkezet nem bírná el így nem fogják megépíteni, (egy fokkal előrébb járnak, mint az olaszok a Pisa-i ferdetoronnyal.) Sajnos belülről nem láttam mert másfele indultunk, de majd legközelebb. Az Eu parlament kint van a város szélén így oda sem jutottam el. Egyébként a város kb akkora mint Debrecen tele van virággal, parkokkal, sok-sok bicigliúttal, van két-három szélesebb csatorna a belváros körül és itt is van szemét elhajigálva az utcákon – Pest ehhez képest tiszta. Ami meglepett hogy valóban, tele van afrikai négerekkel és arabokkal, a turistákon kívül szinte csak bevándorlók voltak mindenhol. A boltokban, a modern villamosokon, a kajáldákban, az autókban. Számomra nem tűntek túl barátságosnak, a biztonságérzetem nem volt olyan mint pl (megint) Pesten a 8. kerületben. Ráadásul 10 percet sétáltunk amikor oda jött hozzánk két civil ruhás francia rendőr és igazoltattak minket, hogy rendben vannak-e a papírjaink. Igaz mocskosak voltunk, mert délelőtt forgatáson vettünk részt – az erdőben filmeztek minket ahogy éppen tisztítjuk a zsidó temetőt az esőben és a sárban – de hát akkor is, hogy szúrtak ki a sok fura fazon mellett, lehet hogy túl franciának tűntünk. Tehát nekem fura volt ez a kozmopolita környezet, és állítólag Lilleben még több a bevándorló ott főképpen marokkóiak vannak. Még nem igazán látom miért jó ez a sok külföldi a franciáknak.

A forgatást említettem, az nagyon tetszett, ilyenben még nem volt részem. Három hete dolgoztunk a temetőben és ezért valami díjat nyert az ICE - az itteni önkéntesküldő szervezetem - , és kellett nekik négy ember aki imitálja a melót, hát persze hogy jelentkeztem. Mindent 3x vettek fel legalább két irányból, úgy hogy közben, odábbtologattak ha épp rossz helyen álltam – nehéz ez a szakma is. Próbálkoztunk franciául diskurálni a temető érdekességeiről és ilyesmi, ezt a szenvedést is vették, kíváncsi vagyok milyen lesz. Összesen 2 perces videó lesz aminek a vörös szőnyeges bemutatójára is meghívtak! Gondolom a helyi „Fókusz” típusú műsorban leszünk benne. J

2. Megérkeztem a melóhelyre

Szeptember elején, megérkeztem Lille-be az önkéntes programom következő állomására. Még nem kaptam pontos infot hogy hogyan lesznek a továbbiak, lehet hogy két hét múlva megint új helyre kerülök, de az már bizti hogy itt a környéken leszek. Innen 60 km-re van egy farm, eredetileg úgy volt, hogy oda megyek, de ezen még gondolkoznak, mert senki nem akar oda menni az önkéntesek közül, mivel az  még a vasúttól is 10 km-re van legalább, tehát nagyon a világvége. Reménykedem!

A jelenlegi hely tetszik, a külvárosban vagyok egy családi házban 6-7 hajléktalannal, akik igen csak elitták az agyukat, de mindenki aki itt van, önkéntesnek vallja magát, tuti hogy sütét történetek vannak a háttérben. Egyenlőre nem panaszkodom, a csapatom tiszta, a wc tiszta, van melegvíz és van wifi Internet!!! A kaja elmegy, érdekes. Eddig ha maradt valami, az elraktuk és másnap újra feldolgoztuk, és ha az is megmaradt, akkor az is vissza a hűtőbe másnapra, gondolom így lehet segélyekből élni Franciaországban. Lille tipikus iparváros szerintem, mindenhol vakolatlan vöröstéglás bérházak nem túl attraktív, de lehet hogy csak a mi környékünk, majd még szétnézek.

Nem unatkozom. Ma 3 tűzoltó szirénával behozott egy ’tagot’ még nem tudom mi történhetett, össze-vissza dumáltak franciául, majd megérkeztek a mentők 2 orvos és 2 ápoló, de az emberünkön nem látszott hogy különösebben baja lenne, ennek ellenére komolyan adták elő a dolgot. Rajtam kívül van még két külföldi önkéntes: egy német srác, jó fej, de leginkább csak az érdekli hogy a városba maradhasson és tudjon járni gyúrni, ezt napi 3x el is mondja nekem; a másik egy lengyel csaj, angolul, franciául nem nagyon beszél, néha úgy érzem, ha a hülyeség hajtaná a biciklit akkor behúzott fékkel hátrafelé megmászná a Himaláját, pl megkérdezte tőlem hogy hívják az előtte ülő nőt:

- Do you know her name?

- Who is in front of you? – válaszoltam

- What?

- In front of you?

- Infrontofyou? what’s this? It’s a name? Strange!

Tisztára kivoltam! Ce n’est pas juste! It cant be true! Ilyen nincs! Jézusom! És volt más eset is, pl segítséget akartam kérni hogy lefordíthassuk azt az alapkifejezést hogy „igazán nincs mit” franciáról „de rien” angolra „not at all”, de egyáltalán nem fogta az adást, pedig 3 hétig ezzel hülyültünk! Talán a hallásával van baj, na de ennyire. Vagy amikor Párizsba voltunk, én tapadtam a TGV ablakára mint légy a szarra, hátha látok valamit – talán a fél Eiffel tornyot láttam fél másodpercre – de neki semmi, mintha csak Győrön mentünk volna keresztül. Ok, nem szemétkedem tovább!

3. Lille

Tipikus iparváros, de inkább városcsoportosulás, vagy metropolisz, ami 60 kisebb-nagyobb városból alakult ki. Rengeteg a vakolatlan vörös vagy fehér téglás bérház, kör alakú kéménnyel, ez engem Angliára emlékeztet. A Lille-hez tartozó területen kb 1.3 millió ember él Lille-ben meg kb 200.000. A 30-as években indult fejlődésnek, mert egy csomó textilgyár ide telepedett, ami miatt rengeteg bevándorló, munkás érkezett ide. Az ebben az időben kialakult gomba-forma városszerkezet még mindig jelen van. Ez úgy alakult ki, hogy felépítettek egy-két nagy gyáregységet, amit körbevettek a magasabb réteg házai, ezek mögött voltak, vannak a dolgozók kicsi viskói (10-20), közös udvarral, az udvaron közös vécével (egészen a 70-es évekig). Az ablakok az udvarra néznek, ahová a nap alig süt be, be- és kijárat a két ház közötti szűk folyosón, ezek még ma is megvannak, és lakják is őket. A problémák akkor kezdődtek, amikor a gyárak a 70-években, az akkori válság alatt kezdtek tönkre menni illetve az új gépek miatt sem volt szükség annyi munkaerőre. Az emberek nem tudtak új állást találni, mert csak ahhoz értettek amit a gyárban csináltak, sokan még írni-olvasni sem tudtak, vagy maximum elemi iskolát végeztek. Az infrastruktúra nagyon fejletlen volt. A munkanélküliség és a hajléktalanok most is probléma – ezért is dolgozok itt –, ez Franciaország legszegényebb régiója. Ennek ellenére, mégis rengeteg bevándorló van itt is főleg marokkóiak, ázsiaiak és kelet-európaiak. Az egyik nagyobb városban állítólag 149 náció van bejelentve, a légkör inkább kozmopolita, mint francia. A közlekedése a városnak ma már nagyon fejlett, sokan járnak dolgozni Párizsba, ami innen 220 km-re van, a menetidő TGV-vel 58 perc. De pl. London is csupán 1.5 óra. Van új üzleti negyed, és rengeteg diák – bár őket még nem nagyon láttam. Van legalább két színház, opera, sétálóutcák a belvárosban, parkok, 2 metró és villamos vonal egészen a belga határig, repülőtér stb., összegezve egy mozgalmas és tarka város Lille a nehézségei ellenére. (igyekeztem, nem csak útikönyvszerűen írni)

4. Az önkéntesség és a szervezet

Az év folyamán Európai önkéntes (nem pontosan EVS – European Volonter Service – de ebbe nem bonyolódok bele) szolgálatot vállaltam Észak-kelet Franciaországban Lille-ben, ahol főképpen alkoholistákat és hajléktalanokat befogadó szervezet – MAGDALA – munkáját, az emberek mindennapjait kell segítenem. Az első 1 hónapot Strasbourg mellett egy elzászi kis faluban töltöttem kb 40 másik önkéntessel aki franciaország különböző részein fognak dolgozni. Főképpen 18-20 éves németek, akik a katonai szolgálatuk kiváltása miatt vállalták a melót illetve most fejezték be a középiskolát, gimit és ők sem tudják igazán, hogy merre tovább folytassák a tanulmányokat. Rajtuk kívül vannak még lengyelek kb 10-en, magyarok 5-en, 2 észt, 1 litván, 1 bulgár és kb ennyi.  Az első hónapban nyelvtanfolyamok voltak, napi 6 óra, de nem sokat ért, és az önkéntes munkákkal kapcsolatosan tartottak előadásokat. Ismerkedtünk a többiekkel, ki honnan jött, miért, hova megy. Az első héten munkatáborban voltunk. Elmentünk sátorozni, bicajoztunk 40 km-ert a táborhelyre, és minden nap magunknak főztünk, illetve a városkában dolgoztunk különböző helyeken, nekem egy zsidó temetőt kellett gazolnom… stb-stb à csapatépítés!

MAGDALA - Lille-ben eddig mindig más volt a feladatom, illetve inkább csak ismerkedés volt. A szervezet 21 éves, és ma már négy helyen üzemel – van egy fogadóház Lille egyik lerobbant részében, ahol az utcáról érkező embereken próbálnak segíteni. Kávét és kaját osztanak, mosási és mosdási lehetőséget biztosít, és segítenek az embereknek munka, szállás keresésben. Van még egy telephely Lille-ben, ez a központ, itt átmeneti szállást kapnak a rászorultak, és itt tartják a közös programokat. Van a szervezetnek egy farmja és egy családi háza ahol a problémás emberek vannak elszállásolva, én most az utóbbiban dolgozom.